Év tájháza pályázat – Decsi tájház

Az 1863-ban épült Tájház és a kiállított anyag is a XIX. századi folyamszabályozások (1812-1835) eredményeként meggazdagodott sárközi emberek ízlésvilágát, lakáskultúráját mutatja be. (A Háziipari Szövetkezet 1952-ben alakult, és még a megalakulás évében megvásárolta a portát a rajta levő épületekkel együtt, és tatarozás után megnyitotta a látogatóknak).
Tisztaszoba
A ház legértékesebb része az eredeti tárgyakkal berendezett első szoba és konyha. Az első szobába lépve rögtön felhívja magára a figyelmet a szúnyoghálós, tornyos nyoszolya, a gazdag szőttes ágyneművel fölvetve. Ebben az ágyban sohasem aludtak, kimondottan csak arra szolgált, hogy a benne felhalmozott ágyneműk sokaságával tulajdonosának gazdagságát, rangját jelezze. A tornyos nyoszolyák sárkányfejben végződtek, végeiket festett fatábla-betétekkel rakták ki, és gazdagon kifestették virágdísszel. A szúnyoghálót a szúnyogok, a szemverés és egyéb ártalmak ellen használták.
A másik sarokban a sarokpad található, amelynek támláját virágdísz és felirat borít. A pad előtt az asztalt mindig szép szőttes abrosszal takarták le. A faragott, festett bútorok komáromi, hartai, tolnai, faddi asztalosok munkái, amiket megrendelésre készítettek. Az üvegedényeket felvidéki vándorárusoktól vásárolták.
Az asztal fölötti díszes lámpa és a festett tükör is elmaradhatatlan dísze volt a szobának. A ládákban az asszonyok selyemruháit, ingeit, öltözékük kiegészítőit tartották. A pad fölötti tálason a mohácsi, szekszárdi és mórágyi fazekasok által készített tányérok, tálak, korsók, kancsók, köcsögök lógnak, amit díszcserepeknek használtak, másra nem. A tisztaszobában jobbra van a “szemes” vagy “kupás” kályha, ami nagyon jó kiegészítője a szoba hangulatának. A kályhát a konyhából fűtötték a tisztaság miatt, mellette a rúdra terített díszes törölközők a híres szőttes kultúrára utalnak. Az egész szoba szinte csak mutogatásra való, volt olyan gazda, aki csak akkor került be a tisztaszobába, amikor halottas ágyán kiterítették.
Konyha
A konyha legszebb darabja az 1888-as évszámmal ellátott, festett kazettás szekrény, a “kászli”. Felső, polcos részén a színes cseréptálakat, aljában a főzéshez szükséges nyersanyagokat és a kenyeret tartották. A használati edényekre általában nem alkalmaztak díszítést, a főzéshez, sütéshez, tároláshoz használták a totya fazekat, vászonkorsót, köcsögöt, amiknek az alapszíne általában barna vagy fekete volt, legfeljebb pettyes mintát rajzoltak rá. A síp-kémény alján volt a helyük, a köcsögöket kutifán vagy köcsögfán szárították kint. A konyhában a kenyérsütés eszközei sorakoznak a kemence mellett, amit természetesen sütésre-főzésre használtak, a nyitott kéményben füstölték a húst. A kémény alatt látható a festett faliszekrény, amiben mécsest, paprikát, sót, pálinkát tároltak. Az ajtó mögötti polcon víztartó edények, a fogason a szőlőbe járó gazda tarisznyája, amelyben az elemózsiáját vitte magával.
Lakószoba
A következő szobában a sárközi parasztélet különböző tárgyi emlékei vannak. Érdekes darab az ágy melletti ringó. Ez egy olyan pad, aminek a támláját át lehet fordítani, erre tették a teknőt a pólyással és ilyenkor kifelé volt a támlája
Elmaradhatatlan kelléke a sárközi életnek a szövőszék, hiszen minden sárközi asszony tudott szőni. Ha a lány megtanult a szövőszékkel bánni, férjhez mehetett. Egyáltalán nem kívánták meg az eladó lánytól, hogy tudjon főzni, ezt ráért megtanulni asszony korában az anyósától vagy a szüleitől, de ha szőni nem tudott, az nagy szégyen volt.
Ahogy a kislányok cseperedtek, úgy kaptak egyre nehezebb feladatokat a szövőszék körül. Nem egy kislány már 10-12 éves korában maga kezdte el szövögetni kelengyéjét. Először a sima vásznat, később a keskeny hímeket, és végül a legösszetettebb mintákat is megtanulta. Természetesen nem minden nő volt igazi mestere a szövésnek, ahogy megvoltak a híres hímzőasszonyok, ugyanúgy voltak híres szövők is. Nemcsak a fehérneműkhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szőtték meg, hanem készítettek leheletnyi finom bíborvásznat is. Ebből varrták meg a nők számára a bő ujjú ingeket, a gyermektelen fiatalasszonyok jellegzetes fátylát, a bíbort. Ennek a végére került a sárközi népművészet legértékesebb darabjainak tartott hímzett bíborvég.
A sárközi szőttesről szóló első írás 1715-ből, a decsi jobbágyok panaszleveléből való, melyből kitűnik, hogy a sárközi szőttes olyan kelendő volt, hogy bizonyos adónemek helyett a földesúr elfogadta, vagy eladásra készítették, és az így befolyt összeget fizették be adó fejében.
A sárközi szőtteseket funkciójuk alapján három csoportba sorolhatjuk. Első csoportba a köznapi használatra készített, egyszerű csíkokkal díszített vásznakat soroljuk (abroszok, törölközők, szakajtóruhák, lepedők, stb.). Második csoportba a “halálravalók”, ezek azok a nagyon vékony fonalból csíkozással készült nagyméretű lepedők, amelyekből a női ingek és a bíborfátyol is készült. Végül a harmadik csoport az ünnepi alkalmakkor használt, nagyom míves darabok, abroszok, a tornyos ágyakban felhalmozott ágyneműk.
A legrégebbi sárközi szőttesek mintája, a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K-s és csibeszemes apró motívumokkal lazították. Fekete mintás abroszokat és terítőket is készítettek, amelyeket gyász alkalmával terítettek fel. Később, a XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit, a rózsákat, galambokat és a természetből vett elnevezésű szedett mintákat.
Öltözködés
A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nők vezettek, itt minden stílus, technika és ornamentika megtalálható. A sárköziek az úri divat, a takácsmesterek, a délszláv és más környező népek hatásait befogadták, és önállóan feldolgozták, öltözetük ugyanakkor megmaradt tipikus paraszti viseletnek: nemek, korosztályok, családi állapot szerint különbözött, s alkalmazkodott a különféle évszakokhoz, a munkához és az ünnepnapokhoz.
A férfi viselet ezzel szemben nem nagyon tért el az országostól, lassabban is változott, és a századforduló idejére elvárosiasodott.
Hímzés
A sárközi nők ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Egyik jellegzetes darab a főkötő volt, amelyet az asszonyok férjhezmenetelüktől halálukig hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, és fehér fonallal dúsan hímezik. E főkötőhímzés roppant gazdag, változatos sárközi sajátosság. A minták többnyire stilizált virágok, levelek, szőlőszemek, többnyire tehát növényi eredetűek; sokszor szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. A főkötők hímzéstechnikája szinte az összes lehetőséget kimeríti. Ezeket a motívumokat átvitték kisebb-nagyobb terítőkre is, s újra divat a főkötőhímzéssel készült nyakkendő is.
A főkötőt a fiatal menyecskék az első gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedik, és cifra tűvel megtűzik. A fátyolkendő végeit selyem és aranyhímzéssel, arany és ezüstpaszománttal díszítették. Ez a bíborvég hímzés. Vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták, a mintái mértani jellegűek.
Legrégibb a párnavég hímzés, amely vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sűrűen öltve.
A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendőhímzés. A jegykendőt a lány a kézfogón adta a vőlegényének, s már kislánykorától hímezte. Színei megegyeznek a bíborvég hímzésével, motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva.